Szent János apostol és evangélista

( 20 értékelés )

SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA - DECEMBER 27.

Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a

legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható

hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében. A négy

evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és

napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait.

Rubens: Szent János apostol

 

A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint "a tanítvány, akit Jézus

szeretett'', s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta ez a kifejezés. Kétségtelen, hogy

János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében.

Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek

kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák

hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb

az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő

hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária

Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt,

látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90-100 között

írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28-30 közé esett. Így János volt az

apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt,

e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet

biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e

szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és

igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet

következtetni (21,22 skk.).

Abból azonban, hogy ő volt a ,,kicsi'', s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a

kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény

munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász

volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme

házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen

foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az

evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú

mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek

országa közeledtét hirdető prófétai szó.

Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem

puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a "mennydörgés fiainak'' nevezi

őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak

mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. "Mester - jelentette az

egyik napon János az Úrnak -, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de

nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!'' (Mk 9,37). Vagy-

vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.

Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok

egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó

zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: "Uram,

ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!'' (Lk 9,54).

Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában

megmutatkozó ellenséges magatartást.

Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda

Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A

vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a

jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30-37). De a megdicsőüléshez

az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a

tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában

gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a

szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a

következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az

Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben,

melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38-40).

Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton

nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam.

Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium

akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét

végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta

a szót: "Asszony, íme a te fiad!... Íme, a te anyád!'' (19,26).

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos

tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden

erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét

hirdeti.

Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél,

hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti

evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).

A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az

Apostolok Cselekedeteiben: "Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt,

hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!'' - így válaszolt Péter, Jánossal

együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek

Jézusról (3,1-11; 4,13-22; 8,14-25).

Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó-

római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael

sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban

működött, János nem járt ott (54-57 között). Annak azonban semmi nem szól

ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt

elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban

telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.

Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az

általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett

ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus

működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző

gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus

császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt

határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett

tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok

közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett

ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki,

Pathmosz szigetre száműzték.

Tiziano: Szent János evangélista Pathmosz szigetén

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva

ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a

menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan

félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához.

Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a

látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász

hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és

elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések

Könyvének születését.

Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba

érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett,

ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az

apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék

le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt

neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: "Ha azt akarod,

hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy

próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én

Istenem is lesz!'' Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap

odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat,

hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt

itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden

félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva

nézték, mikor rogyik össze... a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány

papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: "Még mindig

kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni

az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!'' Akkor János

levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő

pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a

köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Akkor a pap megtért és

megkeresztelkedett.

A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc

ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt,

otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a

presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett

vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra

pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók

közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében

futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána

futott, és kiáltozott neki: "Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is,

fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj

meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!'' Ez szíven találta az elvadult embert,

és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt

később püspökké is szentelte.

Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s

ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa,

nevetett rajta, és így szólt a társához: "Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a

madárral, mint egy gyermek!'' János akkor odafordult hozzá: "Mit viszel a

kezedben, fiam? - Egy íjat. - És mit művelsz vele?'' - hangzott az újabb kérdés.

"Madarakra és vadakra vadászom vele!'' - mondta a tanítvány. "Hogyan csinálod?''

- kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen

tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan

feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem

volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: "Látod, így van ez az

emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas

ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre.

Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.''

Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: "Gyermekeim,

szeressétek egymást!'' Aki ezt teszi - biztosította tanítványait -, megtette, amit

tennie kellett.

Szent János sírja Efezusban

Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe,

imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra

láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

 

Forrás: A szentek élete - Diós István