XVI. Benedek üzenete a missziós vasárnapra

( 5 értékelés )

XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETE A MISSZIÓS VASÁRNAPRA

Október utolsó előtti vasárnapján, a II. János Pál pápa által elrendelt világmissziós

vasárnapon a Katolikus Egyház a missziók javára gyűjt a szentmiséken. 1926 óta

az egyház október 18-án tartja a világmisszió napját. XVI. Benedek pápának az

idei missziós vasárnapra írt üzenetét az alábbiakban olvashatják:

„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21)

A 2000. jubileumi év alkalmából, Tiszteletreméltó II. János Pál a kereszténység új

évezredének kezdetén határozottan megerősítette, hogy megújult

elkötelezettséggel, „az első keresztények kezdeti lendületével” kell hirdetnünk az

evangéliumot mindenkinek. Ez a legértékesebb szolgálat, amit az egyház tehet az

emberiségnek és minden egyes embernek, aki keresi léte mélyebb értelmét, hogy

életét a maga teljességében élje. Ezért minden évben ugyanaz a meghívás

visszhangzik újra a missziós világnap ünneplésekor. Az evangélium szüntelen

hirdetése ugyanis magát az egyházat is élteti, odaadó munkájának, apostoli

lelkületének forrása, megújítja pasztorális módszereit, hogy azok minél jobban

alkalmazkodjanak az új helyzetekhez – amelyekben akár új evangelizációra van

szükség – és missziós lendület hassa át azokat: „A missziós munka valóban

megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás megerősödik, új lendületet

és indítékot kap. A hit a továbbadás révén erősödik! A keresztény népek új

evangelizációja ösztönzésre és támogatásra talál az egyetemes missziós

küldetésben.

Ezt a célt folytonosan megújítja a liturgia ünneplése, különösen a szentmise, mely

mindig azzal a küldetéssel zárul, amit a feltámadt Jézus adott az apostoloknak:

„Menjetek…” (Mt 28,19). A liturgia mindig kihív „a világból” és újra visszaküld „a

világba”, hogy tanúságot tegyünk arról, amit megtapasztaltunk: Isten Igéjének és

Krisztus húsvéti misztériumának üdvözítő erejéről. Mindazok, akik találkoztak a

feltámadt Úrral, szükségét érezték, hogy ezt hirdessék másoknak, ahogy a két

emmauszi tanítvány tette: miután felismerték a kenyértörésben, „még abban az

órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe, ott együtt találták a tizenegyet s

társaikat”, és beszámoltak arról, ami az úton történt velük (vö. Lk 24,33 – 34). II.

János Pál pápa arra buzdított, hogy legyünk éberek és készek arcának

felismerésére, hogy mi is testvéreinkhez szaladjunk és beszámoljunk nekik a nagy

hírről: „Láttuk az Urat!”  (Jn 20,25). 

Az evangélium üzenete minden néphez szól. Az egyház „mivel az Atyaisten terve

szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű”. „Az

evangelizálás tehát az egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga

az egyház tükröződik vissza. Az egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás

adja”. Következésképpen sohasem zárkózhat be önmagába. Meghatározott

helyeken gyökeret ver, hogy onnan tovább lépjen. Tevékenysége által – Krisztus

parancsának engedelmeskedve, a Szentlélek kegyelmének és szeretetének

ösztönzésére – egészen és hatékonyan jelenvalóvá lesz minden ember és nemzet

körében, hogy elvezesse őket Krisztus hitére.

Ez a feladat ma is sürgető. Sőt „az Üdvözítő missziója, amelyet az Egyházra bízott,

még nagyon messze van beteljesedésétől. … az egyetemes emberiséget tekintve,

ez a küldetés még csak a kezdeténél tart (és) arra kötelez minket, hogy állítsuk

minden erőnket a szolgálatába” (Redemptoris missio, 1). Nem nyugodhatunk bele

abba a gondolatba, hogy kétezer év elteltével még vannak népek, akik nem ismerik

Krisztust és nem hallották üdvözítő üzenetét.

De nem csak erről van szó. Bővül azoknak a köre, akiknek bár hirdették az

evangéliumot, azt elfelejtették és elhagyták, nem tartják magukat az egyház

tagjának. Sokan hagyományosan keresztény társadalmakban is képtelenek

megnyílni a hit szavára. Kulturális átalakulás megy végbe, amelyet többek között a

globalizáció, a különböző eszmei áramlatok és az eluralkodó relativizmus táplálnak.

Olyan változás ez, amely az evangélium üzenetétől eltérő mentalitáshoz és

életstílushoz vezet, mintha Isten nem létezne, és előtérbe állítják a jólét, a könnyű

haszonszerzés, a karrier, a siker keresését, mint életcélt, akár az erkölcsi értékek

kárára is.

Az egyetemes misszió mindig mindenkire és mindenre vonatkozik. Az evangélium

nem kizárólag annak a kincse, aki megkapta, ezt az ajándékot meg kell osztani

másokkal, ezt a jó hírt tovább kell adni. Ez az ajándék és egyben kötelezettség

nemcsak néhányakra van bízva, hanem minden megkeresztelt emberre, akik

„választott nemzetség, … szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” lettek (1Pt

2,9), hogy hirdessék Isten csodálatos műveit.

Beletartozik minden tevékenység is. A figyelem és a részvétel az egyháznak a

világban kifejtett evangelizáló művében nem korlátozódhat néhány különleges

alkalomra, és nem is tekinthetjük úgy azokat, mint a sok pasztorális tevékenység

egyikét: az egyház missziós dimenziója lényegi dolog, ezért mindig szem előtt kell

tartanunk. Fontos, hogy mind a megkeresztelt emberek, mind az egyházi

közösségek ne csak szórványosan és alkalomszerűen foglalkozzanak a misszióval,

hanem folyamatosan, úgymond keresztény életforma legyen számukra. A missziós

világnap sem egy elszigetelt nap az év során, hanem értékes alkalom arra, hogy

megálljunk és elgondolkodjunk arról, hogy megvalósítjuk-e illetve hogyan valósítsuk

meg missziós hivatásunkat. Annak megélése lényeges az egyházi életre nézve.

Az evangelizáció összetett folyamat és különböző elemeket foglal magába. Ezek

között a missziós tevékenység során mindig külön figyelmet szenteltek a

szolidaritásnak. A missziós világnapnak is ez az egyik célja, és a Pápai Missziós

Műveken keresztül arra hív, hogy segítsük az evangelizációs feladatok ellátását a

missziós térségekben. Olyan intézmények fenntartását jelenti ez, amelyek

szükségesek az egyház megszilárdításához hitoktatókon, szemináriumokon,

papokon keresztül. Emellett azt is jelenti, hogy amit tudunk, tegyük meg azért,

hogy javuljanak az emberek életkörülményei azokban az országokban, amelyekben a

legnagyobb a szegénység, a gyermekek alultápláltsága, ahol súlyos problémát

jelentenek a betegségek, nincs megfelelő egészségügyi ellátás és oktatás. Ez is

része az egyház missziós küldetésének. Az evangélium hirdetésekor az egyház

szívén viseli a teljes emberi életet. Isten szolgája VI. Pál hangsúlyozta, hogy nem

elfogadható, hogy az evangelizációban elhanyagoljuk azokat a témákat, amelyek az

emberi fejlődésre, az igazságosságra, az elnyomás minden fajtája alól való

felszabadulásra vonatkoznak, természetesen tiszteletben tartva a politikai szféra

önállóságát. Ha nem törődnénk az emberiség földi problémáival az azt jelentené,

hogy „elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról”

(Evangelii nuntiandi, 31.); nem lennénk összhangban Jézus magatartásával, aki

„bejárt minden várost és falut, tanított a zsinagógákban, hirdette országa

örömhírét, és gyógyított minden betegséget, minden gyengeséget” (Mt 9,35). 

A keresztény ember azzal, hogy társfelelősként részt vesz az egyház küldetésében,

a közösség, a béke, a szolidaritás építőjévé válik, amelyet Krisztus adott nekünk,

és együttműködik abban, hogy megvalósuljon Isten üdvösségterve az egész

emberiség számára. A felmerülő kihívások arra ösztönzik a keresztényeket, hogy

együtt haladjanak a többi emberrel. A misszió szerves része ennek a közös

haladásnak. Ebbe belevisszük – még ha cserépedényben is – keresztény

hivatásunkat, az evangélium felbecsülhetetlen kincsét, a meghalt és feltámadt

Jézusról szóló élő tanúságtételt, akivel az egyházban találkoztunk és akiben az

egyházzal közösségben hiszünk. A missziós világnap újítsa meg mindenkiben a

vágyat és az örömet, hogy az emberiségnek elébe menjünk, és mindenkinek

elvigyük Krisztust. Az Ő nevében szívből adom apostoli áldásomat mindannyiótokra,

különösen azokra, akik a legtöbbet fáradoznak és szenvednek az evangéliumért.

XVI. Benedek pápa