Szent János apostol és evangélista
( 20 értékelés )SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA - DECEMBER 27.
Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a
legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható
hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében. A négy
evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és
napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait.
Rubens: Szent János apostol
A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint "a tanítvány, akit Jézus
szeretett'', s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.
A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta ez a kifejezés. Kétségtelen, hogy
János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében.
Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek
kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák
hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb
az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő
hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária
Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt,
látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.
És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90-100 között
írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28-30 közé esett. Így János volt az
apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.
Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt,
e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet
biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e
szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és
igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet
következtetni (21,22 skk.).
Abból azonban, hogy ő volt a ,,kicsi'', s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a
kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény
munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász
volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme
házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen
foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az
evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú
mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek
országa közeledtét hirdető prófétai szó.
Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem
puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a "mennydörgés fiainak'' nevezi
őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak
mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. "Mester - jelentette az
egyik napon János az Úrnak -, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de
nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!'' (Mk 9,37). Vagy-
vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.
Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok
egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó
zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: "Uram,
ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!'' (Lk 9,54).
Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában
megmutatkozó ellenséges magatartást.
Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda
Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A
vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a
jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30-37). De a megdicsőüléshez
az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a
tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában
gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a
szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a
következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az
Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben,
melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38-40).
Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton
nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam.
Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium
akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét
végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta
a szót: "Asszony, íme a te fiad!... Íme, a te anyád!'' (19,26).
Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos
tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden
erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét
hirdeti.
Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél,
hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti
evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).
A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az
Apostolok Cselekedeteiben: "Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt,
hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!'' - így válaszolt Péter, Jánossal
együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek
Jézusról (3,1-11; 4,13-22; 8,14-25).
Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó-
római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael
sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban
működött, János nem járt ott (54-57 között). Annak azonban semmi nem szól
ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt
elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban
telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.
Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az
általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből.
A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett
ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus
működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző
gépezetével.
Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus
császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt
határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett
tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok
közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett
ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki,
Pathmosz szigetre száműzték.
Tiziano: Szent János evangélista Pathmosz szigetén
E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva
ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a
menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan
félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához.
Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a
látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász
hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és
elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések
Könyvének születését.
Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba
érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett,
ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az
apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék
le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt
neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.
Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: "Ha azt akarod,
hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy
próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én
Istenem is lesz!'' Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap
odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat,
hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt
itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden
félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva
nézték, mikor rogyik össze... a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány
papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: "Még mindig
kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni
az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!'' Akkor János
levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő
pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a
köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Akkor a pap megtért és
megkeresztelkedett.
A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc
ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt,
otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a
presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett
vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra
pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók
közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében
futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána
futott, és kiáltozott neki: "Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is,
fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj
meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!'' Ez szíven találta az elvadult embert,
és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt
később püspökké is szentelte.
Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s
ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa,
nevetett rajta, és így szólt a társához: "Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a
madárral, mint egy gyermek!'' János akkor odafordult hozzá: "Mit viszel a
kezedben, fiam? - Egy íjat. - És mit művelsz vele?'' - hangzott az újabb kérdés.
"Madarakra és vadakra vadászom vele!'' - mondta a tanítvány. "Hogyan csinálod?''
- kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen
tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan
feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem
volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: "Látod, így van ez az
emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas
ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre.
Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.''
Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: "Gyermekeim,
szeressétek egymást!'' Aki ezt teszi - biztosította tanítványait -, megtette, amit
tennie kellett.
Szent János sírja Efezusban
Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe,
imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra
láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.
Forrás: A szentek élete - Diós István