Szent István első vértanú

SZENT ISTVÁN ELSŐ VÉRTANÚ - DECEMBER 26.

István diákonus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Egyház számára az

Apostolok Cselekedeteiben (6,1-8,2). E két fejezetben Lukács nem annyira a

vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek

dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik Júdeába

és Szamariába, majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az

Evangélium.

Vasari: Szent István megkövezése

István a hét diákonus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert

feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek

között. A görögök úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket elhanyagolják az

alamizsnaosztásnál. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén

férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E

férfiak a hellén keresztények tekintélyes képviselői lehettek, s emellett igazi

apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes

bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába. A hét

diákonus közül Lukács kiemeli Istvánt, "ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'', mint

igazi keresztényt. Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a

másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében.

Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően

hirdette oly nagy erővel Isten igéjét:

"István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében.

Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából

némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és

a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Az elbeszélésben Istvánt nemcsak bölcs és Szentlélekkel eltelt tanúnak, átütő

erővel érvelő szónoknak láthatjuk, hanem látnoknak is, akinek arca fölragyog, mint

egy angyalé, és arra is méltónak találtatott, hogy Isten dicsőséges jobbján

meglássa az Emberfiát.

Lukácsnak azonban nem az a célja, hogy elmélkedés tárgyául állítsa elénk a szent

diákonus alakját, hanem az Egyház története szempontjából látja fontosnak

István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a Templomtól

és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a

lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül

válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez. Minden égi ajándékot a

szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga,

"diákonus'' volt.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították, és ez a jogi hatóság folytatta le

a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: "Embereket

fogadtak föl, hogy állítsák: "Hallottuk, hogy káromló szavakkal illette Mózest és az

Istent!" Fölizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak,

megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg,

akik állították: "Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!''

(ApCsel 6,11-13). 

Uccello: Szent István megkövezése 

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: "Amikor majd a zsinagógákba vagy a

hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta,

hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd

megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11-12). Ezért tudja

István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet,

amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten

csodatetteit és a nép ellenkezését, mert "atyáink szívük mélyén visszavágytak

Egyiptomba'' (7,39). István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai

egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert

keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. És ekkor a

történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz

és az "az ő népéhez'' kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé: "A

Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: "Az

ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly." Milyen házat építhettek nekem -

mondja az Úr -, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent?

Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a

Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték

atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti

lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a

törvényt, de nem tartottátok meg!'' (7,48-53).

Carpaccio: Szent István pere

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek,

azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet:

"Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!'' Igen, a

Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat,

akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak,

hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. De a mennyei Bíró, aki

ellenségei ellenére ment föl a mennybe, állja a szavát, és megvallja azokat, akik

megvallják őt. Az igaz tanú, aki Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába

kiáltja: "Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!'' (7,59).

István annyira diákonus, annyira jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a

vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába

állíthatta. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a

szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek,

a világ és az üdvtörténet javára végeznek. Maga Jézus is így fogta föl életét:

"...az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és

odaadja az életét'' (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik

Krisztust, aki erre hívja őket. 

Forrás: A szentek élete - Diós István