Ferenc pápa üzenete

( 9 értékelés )

PÁPAI ÜZENET A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS 48. VILÁGNAPJÁRA

Magyarországon idén május 25-én ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a

napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. Ferenc pápa írását az

alábbiakban közöljük.

Kommunikáció a találkozás hiteles kultúrájának szolgálatában

Kedves Testvéreim!

Ma olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol ebből adódóan könnyűnek

tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a kommunikációs technológia fejlődése

közelebb visznek minket egymáshoz, egyre inkább összekötnek, és a globalizáció révén

függünk egymástól. Az emberiség ugyanakkor megosztott marad, s ezek a

megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális szinten megbotránkoztató a

távolság a leggazdagabbak luxusa és a legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég

végigmenni egy városban az utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő

emberek és az üzletek ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy

már nem is hat meg minket. A világ a kirekesztettség, a kitaszítottság, és a szegénység

sokféle formájától szenved; valamint a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek a

gazdasági, politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.

Ebben a világban a média segíthet, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz.

Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség nagy családjának egységét, ami

szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy komolyan kiálljunk a méltóbb emberi életért. A jó

kommunikáció segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz, jobban megismerjük egymást

és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat csak úgy lehet ledönteni, ha

készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni egymástól. A különbözőségeket

alakítanunk kell a párbeszéd formáival, amelyek lehetővé teszik, hogy növekedjünk a

másik megértésében és tiszteletében. A találkozás kultúrája nemcsak az adás készségét

kívánja meg, hanem azt is, hogy tudjunk elfogadni másoktól. A média segíthet ebben

különösen ma, amikor az emberi kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi fokot értek

el. Főleg az internet kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra és a szolidaritás

kifejezésére mindenki között. És ez jó dolog, Isten ajándéka.

Léteznek azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága felülmúlja a

gondolkodási és megítélő képességünket, és nem engedi, hogy meggondoltan és

helyesen fejezzük ki magunkat. A kifejezett vélemények sokféleségét felfoghatjuk

gazdagságnak, de az az ember be is zárkózhat egy olyan információs közegbe, amely

csak a saját elvárásainak és gondolatainak felel meg, vagy meghatározott politikai és

gazdasági érdekeknek. A kommunikációs környezet segíthet a fejlődésünkben, vagy

éppen ellenkezőleg tévútra is vihet. A digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet,

hogy elszigetel minket a felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt se

felejtsük el, hogy aki különböző okok miatt nem fér hozzá a közösségi médiához, azt a

kirekesztettség veszélye fenyegeti.

Ezek valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média elutasítását, hanem arra

emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül inkább emberi, mint technológiai vívmány.

Mi az tehát, ami a digitális környezetben segít emberségünk növekedésében és a

kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk egyfajta lassúságot és nyugalmat.

Ehhez időre van szükség és arra, hogy csendet tudjunk teremteni magunkban a

meghallgatáshoz. Türelmeseknek is kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki más

mint mi vagyunk: a személy akkor fejezi ki teljesen önmagát, amikor nem csak

tolerálják, hanem tudja, hogy valóban el is fogadják. Ha tényleg arra vágyunk, hogy

meghallgassunk másokat, akkor megtanuljuk majd másképp látni a világot és értékelni

az emberi ismereteket és tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző

kultúrákban és hagyományokban. Jobban fogjuk tudni értékelni a kereszténység által

ihletett nagy értékeket, mint például azt a nézetet, amely az embert személynek tekinti,

a házasság és a család értékét, a vallási és politikai szféra megkülönböztetését, a

szolidaritás és a szubszidiaritás elveit és még sorolhatnánk.

Mindezek tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja a találkozás hiteles kultúráját?

És nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az evangélium szellemében találkozni egy

emberrel? Minden korlátunk és bűnünk ellenére, hogyan lehetséges valóban közel lenni

egymáshoz? Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban a szavakban,

amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy – Jézushoz

fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés segít megérteni a kommunikációt

a felebarátra, a hozzánk közeli emberre vonatkozóan. Így fordíthatnák le: hogyan

nyilvánul meg a „felebaráti közelség” a kommunikációs eszközök használatában és a

digitális technológiák teremtette új közegben? Választ találok rá az irgalmas

szamaritánusról szóló példabeszédben, amely a kommunikáló személyről is szóló

példabeszéd. Aki ugyanis kommunikál, az felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus

nemcsak hogy felebaráttá válik, hanem gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan

talál az út mentén. Jézus megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó, hogy a másikat,

mint hozzám hasonlót ismerjem fel, hanem hogy képes vagyok hozzá hasonlóvá válni.

Kommunikálni tehát azt jelenti, hogy tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk,

Isten gyermekei. A kommunikációnak ezt az erejét szeretem így meghatározni:

„felebaráti közelség”.

Amikor a kommunikáció elsődleges célja az, hogy rávegyen a fogyasztásra vagy az

emberek manipulálására, akkor olyan erőszakos támadással találjuk magunkat szemben,

mint amit az útonállóktól szenvedett el az út szélén hagyott ember a példabeszédben. A

levita és a pap nem lát benne felebarátot, hanem egy idegent, akitől jobb távolságot

tartani. Abban az időben a rituális tisztasági szabályok szabtak számukra határokat. Ma

az a veszély áll fenn, hogy egyes tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat

szabnak, hogy nem veszünk tudomást valódi felebarátunkról.

Nem elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz nem elég a puszta internetkapcsolat: ezt

valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem élhetünk egyedül, magunkba zárkózva.

Szükségünk van arra, hogy szeressünk és minket is szeressenek. Szükségünk van

gyöngédségre. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció szépségét,

jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a média világa sem határolhatja el

magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott. A digitális hálózat lehet egy emberségben

gazdag hely, amely nem vezetékek, hanem személyek közötti hálózat. A média

semlegessége csak látszólagos: csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát is

kockáztatva kommunikál. A kommunikáló ember megbízhatósága a személyes

elkötelezettségében gyökerezik. A keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően

éppen ezért tud eljutni a lét perifériáira is.

Gyakran mondom újra és újra: ha választanom kellene egy viszontagságokkal küzdő,

utcára kilépő Egyház és egy olyan Egyház között, amely az önmagához viszonyításában

szenved, kétségtelenül az elsőt választanám. És az utak, a világ útjait jelentik, ahol az

emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg elérhetőek. Ezek között vannak a

digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az emberek, gyakran a megsebzett emberek,

akik valami menekvést vagy valami reményt keresnek. Szintén a világhálónak

köszönhetően a keresztény üzenet eljuthat „egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).

A templomok kapuinak kitárása a digitális környezetben való kitárást is jelenti, azért,

hogy az emberek belépjenek oda, bármilyen körülmények között élnek is. És azért is,

hogy az evangélium átlépjen a templom küszöbén, és kilépve onnan mindenkivel

találkozhasson. Arra vagyunk hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk tanúságot, amely

mindenki otthona lehet. Be tudjuk mutatni egy ilyen Egyház arcát? A kommunikáció

hozzájárul, hogy testet öltsön az egész Egyház missziós hivatása, és a közösségi hálók

ma azok közé a helyek közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást, újra

felfedezhetjük a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció terén is

olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget vinni az emberekhez és amely

lángra tudja lobbantani az emberek szívét.

A keresztény tanúságtétel nem az, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk az embereket,

hanem az, hogy „oda akarjuk ajándékozni magunkat másoknak azáltal, hogy

készségesen, türelemmel és tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi

létezés értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben” (XVI.

Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára, 2013.). Gondoljunk az

emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell beilleszkedni a mai emberek párbeszédébe,

hogy megértsük vágyaikat, kétségeiket, reménységüket, és fel tudjuk kínálni nekik az

evangéliumot, vagyis Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, aki meghalt és feltámadt,

hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól. Ez a kihívás elmélyülést kíván meg,

odafigyelést az életre és lelki érzékenységet. Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meg

vagyunk győződve arról, hogy a másiknak van valami jó mondanivalója; azt jelenti, hogy

teret adunk az ő szempontjának, az ő javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy

lemondunk saját gondolatainkról és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk

le, hogy azok egyedüliek és abszolútok.

Legyen előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember sebeire olajat és

bort öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalomra és jó bor a

vidámságra. Ragyogásunk ne trükkökből vagy rendkívüli hatásokból fakadjon, hanem

abból, hogy szeretettel és gyöngéden felebarátjává leszünk azoknak a megsebzett

embereknek, akikkel utunk során találkozunk. Ne féljetek a digitális környezet polgáraivá

válni. Fontos az Egyház figyelme és jelenléte a kommunikáció világában, hogy

párbeszédet folytasson a mai emberrel, és elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy

Egyház, amely elkíséri az embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az

összefüggésben a kommunikációs eszközök és az információ forradalma nagy és

szenvedélyes kihívást jelent, amely friss energiát és új képzelőerőt kíván meg azért, hogy

közvetítsük Isten szépségét másoknak.

Vatikán, 2014. január 24., Szalézi Szent Ferenc emléknapja

Ferenc pápa