Simona Atzori, a karok nélküli táncosnő

( 1 értékelés )

A karok nélküli táncosnő vallomása: a belső üresség fájdalmasabb

Simona Atzori olasz balett-táncos karok nélkül született. Ma a világ számos színpadán

táncol, és II. János Pál nyomán vallja: az ajándékba kapott életünket remekművé kell

formálnunk. „1974. június 18-án megszülettem. A szüleim egymás kezét fogva

eldöntötték, hogy nem csupán elfogadnak, hanem végtelen örömmel fogadnak: ha az

ember tudja, hogy szeretik, az végtelenül más” – írja Cosa ti manca per essere felice?

(Mi hiányzik ahhoz, hogy boldog legyél?) című könyvében.

Simona Atzori a világ számos színpadon lépett már fel, táncolt a milánói Scalában

Roberto Bolle csoportjával, a 2000-es jubileumi évben a tánc nagykövete volt, ő

nyitotta meg a 2006-os paralimpiai játékokat, idén pedig a Scala táncosaival önálló

műsorral járja Olaszországot.

Sokan úgy tartják számon: „a karok nélküli táncosnő”. „A mennyben maradtak” –

mondja ilyenkor derűsen a karjairól. A táncon kívül fest is, önálló kiállításai vannak.

Az Avvenire újságírója készített vele riportot, és a beszélgetés elején elmondta,

milyen érzése van, amikor látja őt: szinte összekeveredik számára, hogy Simona a

kezével vagy a lábával mozdul éppen, amikor az ölébe teszi, megfésüli vele a haját…

A táncosnő elmesélte neki: amikor Kanadában élt és tanult, sokan mondták neki,

hogy tagadhatatlanul olasz módon gesztikulál. Akkor a leglátványosabb ez az

összefonódás a kéz és a láb funkciója között, amikor vezet: az egyik végtagja láb a

féken és a gázon, a másik kéz a kormányon.

Elmesélte, hogy amikor ő született, még nem használtak ultrahangos készüléket, és a

szülei számára nagy meglepetést okozott, amikor világra jött. Édesanyjának korábban

két terhessége is rosszul végződött, a harmadikból született meg nővére, akit ezért

Gioiának (jelentése: öröm) neveztek el. Amikor Simona megszületett, édesanyja látta

maga körül a megdöbbent arcokat, és megijedt, hogy őt is elveszíti. Amikor kiderült,

hogy él és egészséges, csak éppen karja nincs, nagyon megörült. Még születése előtt

arról álmodott, hogy lánya egyszer táncosnő lesz, elképzelte őt a színpadon. Már

kisbabaként megtanították rá szülei, hogyan tartsa a cumisüveget a lábával. Simona

vallja, hogy édesanyja pozitív gondolkodásával az egész családnak átadta a

boldogság titkát.

Mi hiányzik ahhoz, hogy boldog legyél? – választotta könyve címéül és kérdezi mindig

másoktól. Neki nem hiányzott semmi, hiányzó karjai nem szolgáltak sosem

kifogásként, alibiként. Szeretné megtanítani az embereknek, hogy ne riadjanak vissza

az első látszólagos nehézségek előtt, hiszen az ember akkor is lehet boldog, ha nincs

meg mindene. A borítón szereplő fényképéről sokan nem is veszik észre, hogy nincs

karja, és számára ennek fontos jelentése van: az életben azt kell nézni, amink van,

nem pedig amiatt panaszkodni, hogy mi nincs. „Mindenkinek hiányzik valami, azoknak

is, akiknek van kezük és lábuk: a külső dolgokat könnyebben észre lehet venni, de a

belső üresség fájdalmasabb és jobban korlátoz, mint két végtag, amely a mennyben

maradt.”

Simona számára az élet különleges ajándék, amit nem szabad eltékozolni.

Rendszeresen hívják cégekhez, bankokhoz, iskolákba, hogy buzdítsa az embereket,

motivációkat kínáljon nekik. Ilyenkor mindig II. János Pált idézi: „Vegyétek kezetekbe

életeteket, és készítsetek belőle egy remekművet!” Amikor az ember kap valamit,

először is örül neki, aztán elkezdi díszíteni, szebbé tenni – ezt teszi ő is. Tudja, hogy

amikor elmeséli életét, olyannak tűnik, mint egy mese. És valóban az is: „elég, ha

hiszünk benne, de nem csak félig, hanem igazán hiszünk. Nem könnyű, de az életben

semmi sem könnyű.”

Elmondta, hogy amikor köszönetet mond az Úrnak, nem általában az életét köszöni

meg, hanem azt, hogy éppen ilyennek teremtette. Mindennap azzal szeretne hálát

adni ezért, hogy igyekszik remekművet faragni az életéből, Isten akarata szerint.

Nem tartja magát fogyatékkal élőnek, és nem is az. „Mit jelent az, hogy fogyatékos?

Ki az, és ki nem az? És aki egészséges, vajon meddig lesz az? Nem ez számít, nem

két kar vagy két szem számít. Sokszor éppen az elesésben fedezzük fel az élet

értelmét” – mondja. Majd hozzáteszi: sajnos ez sokak számára érthetetlen, mert nem

élni, hanem birtokolni akarnak.

A riporter utolsó kérdése az volt, hogy ha kérhetne az Úrtól két kart, megtenné-e.

Simona elmondta, hogy amikor Kenyában táncolt bebörtönzöttek, Aids-betegek és

utcagyerekek előtt, ők is éppen ezt kérdezték. Ugyanazt válaszolta nekik: „ha

karokkal születtem voltam, te most nem velem beszélgetnél, hanem egy másik

emberrel. És én szeretem Simonát.”

Forrás: magyarkurir.hu