Január / Szent Pál megtérése

( 12 értékelés )

Pál apostol megtérése  - A harcoló és szenvedő ember

IX. Pius pápa a múlt században Péter és Pál apostol két hatalmas szobrát állíttatta

fel a Szent Péter bazilikába felvezető lépcsősor alján jobbról és balról. Mindegyik

könnyen felismerhető a kezében tartott szimbolikus tárgyról: Péter a kulcsokról, Pál

pedig a kardról.

Caravaggio: Szent Pál megtérése

Aki a kereszténység történetét nem ismeri és meglátja a népek apostolának

robusztus alakját, abban könnyen az a vélemény alakulhat ki, hogy egy nagy

hadvezérről van szó, egy harcosról, aki kardjával történelmet csinált és népeket

igázott le. Tehát egy volna azon sokak közül, akik mások vére árán szereztek

maguknak dicsőséget és nagy gazdagságot. A keresztény ember azonban tudja,

hogy e férfi kezében a kard ennek pontosan az ellenkezőjét jelenti: ez volt

kivégzésének eszköze. Őt, mint római polgárt, nem lehetett keresztre feszíteni,

mint Pétert. Kard által halt meg. De még ha ez „előkelőbb” kivégzési módnak

számított is, ő a világtörténelemben akkor is az erőszak áldozatai, s nem annak

elkövetői közé tartozik.

Aki Pál leveleinek olvasásába mélyed, hogy azokban az apostolnak valamiféle

rejtett önéletrajzára bukkanjon, az csakhamar belátja, hogy a kard, mint

szimbolikus tárgy, mint vértanúhalált okozó szerszám, Szent Pál életének nem

csupán utolsó perceiről sejtet meg valamit. A kard méltán jelképezheti az életét is:

„A jó harcot megharcoltam”, mondja röviddel halála előtt kedvenc tanítványának,

Timóteusnak (2 Tim 4,7) - életútjára visszatekintve. Ilyenféle megnyilatkozásaiból

kiindulva Pált szívesen ábrázolták harcosként, a tettek embereként, sőt, erőszakos

alkatként is. Az, aki csak felszínesen fut végig az életén, mindezt helytállónak

tarthatja. Négy nagy térítő útja során bejárta az akkor ismert világ igen jelentős

részét és ezzel valóban a népek tanítójává lett, aki Jézus Krisztus Evangéliumát a

„föld határáig” vitte el. A megalapított közösségeket hozzájuk intézett leveleinek

intelmeivel és buzdításaival tartotta össze; ezekkel az írásokkal segítette elő

továbbfejlődésüket és szilárdította meg szervezeteiket.

Nagy hévvel szállt vitába ellenfeleivel, akikben nem volt hiány. Minden

rendelkezésére álló eszközt felhasznált annak érdekében, hogy az igehirdetés rá

háruló kötelezettségének (1 Kor 9,16) a lehető leghatékonyabban eleget tudjon

tenni. Ezért többnyire a nagy aktivistaként, a lelkipásztorkodás és a misszió új

stratégiáit kidolgozók patrónusaként állítják elénk.

Mindez igaz ugyan, de mégsem a teljes valósága Pálnak, sőt, hozzátehetjük, hogy

aki őt csak így látja, egyéniségének épp a legsajátosabb vonásait nem veszi észre.

Először is biztosnak kell vennünk, hogy Szent Pál harca nem egy karrierista,

hatalomra törő férfi, s főleg nem egy uralkodó és hódító harca volt. Oly módon volt

harc, ahogyan a harcot Avilai Nagy Szent Teréz jellemzi. Azt a kijelentését, hogy

„Isten a bátor lelkeket akarja és szereti”, Teréz a következőképpen világítja meg:

„Az első, amit az Úr az ő barátaival művel, amikor azok elgyengülnek, abból áll,

hogy bátorságot önt beléjük és megszabadítja őket a szenvedéstől való

félelmüktől.”

Nekem ezzel kapcsolatban Theodor Haeckernek egy bizonyára elfogult és kicsit

igazságtalan megjegyzése jut eszembe, melyet a háború alatt írt be a naplójába. Ez

mindenesetre segíthet nekünk abban, hogy megértsük, miről is van itt szó. Ez a

bizonyos mondat így hangzik: „Olykor úgy tűnik nekem, mintha a Vatikánban

teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy Péter nemcsak Róma püspöke ..., hanem

vértanú is volt.”

Szent Pál harca egy vértanú harca volt kezdettől fogva. Pontosabban mondva:

életútja kezdetén még az üldözőkhöz tartozott, és az erőszak alkalmazását

szorgalmazta a keresztényekkel szemben. Megtérése pillanatától fogva a

megfeszített Krisztus híveként az Ő útját választotta. Nem volt diplomata; ahol a

diplomácia módszereivel próbálkozott, nem sok sikert ért el. Nem volt más

fegyvere, mint Jézus Krisztus üzenete és az ezért az üzenetért a saját életét is

kockára tevő bátorsága. Már a filippiekhez írt levélben arról beszél, hogy az ő vérét

nemsokára kiontják áldozatul. Élete alkonyán, a Timóteusnak írt második levelében

(2 Tim 4,6) közölt utolsó üzenetében ez a megfogalmazás még egyszer visszatér.

Pál kész volt kitenni magát a bántalmaknak is; ez volt az ő tulajdonképpeni

erőssége. Önmagát sem kímélte és nem próbált meg kitérni a kellemetlenségek és

veszedelmek elől, még kevésbé akart szép és kellemes életet kialakítani magának.

Az ellenkezője volt a helyzet. Éppen az a körülmény, hogy felvette a harcot, nem

kímélte magát, állta az ütéseket és kész volt önmagát is feláldozni az

evangéliumért, tette őt hitelessé és segítette elő az Egyház kiépülését: „Én örömest

hozok áldozatot, sőt magamat is teljesen feláldozom lelketekért.” Ez a

korinthusiaknak írt második levélben szereplő mondat (12,5) ennek az embernek a

legbensőbb lényére világít rá. Pál nem volt azon a véleményen, hogy a

lelkipásztorkodás fő feladata a bosszúságok elkerülése, és nem vélekedett úgy,

hogy egy apostolnak mindenekelőtt jó sajtója kell, hogy legyen. Nem, nem! Az alvó

lelkiismeretet akarta felrázni, még ha ez az életébe is került.

Tintoretto: Szent Pál mártíromsága

Leveleiből tudjuk, hogy minden más lehetett, csak nagy szónok nem. Mózeshez és

Jeremiáshoz hasonlóan, neki sem volt szónoki tehetsége. A két nagy próféta Isten

előtt azzal védekezett, hogy szónoki adottság hiányában teljesen alkalmatlan a

tervbe vett küldetésre. „Fellépése erőtlen, beszéde meg gyatra”, mondták róla

ellenfelei (2 Kor 10,10). Galáciai missziójának kezdetéről pedig ő maga mondta:

„Hiszen tudjátok, hogy először beteg testtel hirdettem nektek az evangéliumot.”

(Gal 4,13) Szent Pál nem csillogó retorikával és agyafúrt módszerek alkalmazásával

hatott az emberekre, hanem azzal, hogy ő maga állt ki üzenete mellett és kockára

tette érte az életét is. Az Egyház ma is csak oly mértékben tudja meggyőzni az

embereket, amilyen mértékben igehirdetői sem riadnak vissza a sérelmek és

bántalmak elszenvedésétől.

Ahol nincs meg a készség a szenvedések vállalására, ott hiányzik a hitelességnek

az Egyház számára is nélkülözhetetlen bizonyítéka. Az Egyház harca mindig csak

azoknak a harca lehet, akik önmagukat áldozzák fel, akár vérüket ontva is: a

vértanúk harca. 

A Szent Pál kezében látható kardnak, azon kívül, hogy kivégzésének módját jelzi,

természetesen még egy másik jelentést is tulajdoníthatunk: a kard a Szentírásban

Isten Igéjének is jelképe, mely „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb

..., megítéli a szív gondolatait és érzéseit”. (Zsid 4,12) Ezt a kardot forgatta Szent

Pál. Ezzel hódította meg az embereket. A „kard” itt végül is egyszerűen az igazság

hatalmának a jelképe, mely hatalom egészen sajátos természetű. Az igazság

okozhat fájdalmat is, sebet is ejthet – ebben áll kard-természete.

Szent Pál szobra a Szent Péter-bazilika előtt

Mivel a hazugságban élt, vagy egyszerűen az igazság mellett közömbösen

elnyargaló élet gyakran kényelmesebbnek tűnik, mint az igazságigényes élet, sok

embert dühít az igazság; ezért akarják azt gúzsba kötni, elnyomni, vagy kitérni

előle. Melyikünk tagadhatná, hogy őt már többször is bosszantotta az igazság – az

őrá vonatkozó igazság, meg az, amelyik megmondja, mit tegyünk és mit ne

tegyünk? Ki állíthatja közülünk, hogy még sohasem próbált meg ellopakodni az

igazság mellett, vagy nem akarta azt egy kicsit átgyúrni, hogy ne legyen olyan

fájdítóan sarkos? Szent Pál – az igazság embere lévén – sokszor kellemetlen volt.

Aki egészen az igazságnak kötelezi el magát és nincs más fegyvere, de nem is akar

magának más feladatot annak hirdetésén kívül, az ugyan nem szükségképpen lesz

gyilkosság áldozata, de mindenesetre a vértanúság közvetlen közelébe kerül.

Szenvedő emberré lesz. Igazságot hirdetni anélkül, hogy fanatikussá és önfejűvé

válna az ember – hát igen, ez lenne a nagy feladat!

Meglehet, hogy olykor, a vitában felhevülve, már közel járt a fanatizmushoz.

Fanatikus azonban semmiképpen nem volt. A csupa jóságot sugárzó sorok,

melyeket valamennyi levelében – de talán leginkább a filippieknek írt levélben –

megtalálunk, mutatják meg valódi jellemét. Azért tudott a fanatizmustól mentes

maradni, mert nem a maga nevében beszélt, hanem valaki másnak az ajándékát

vitte az embereknek: Krisztus igazságát, aki meghalt azért, és aki haláláig szeretett.

Úgy hiszem, ebben is korrigálnunk kell egy kicsit a Pálról kialakult képünket. Nála a

harcias hangvételű szövegrészek vannak túlzott mértékben jelen az

emlékezetünkben. Itt ismét olyasvalami érvényesül, mint Mózesnél: Mózest, mint a

szarvat viselőt, a hajthatatlant, a haragvót látjuk. A Számok könyve viszont azt

mondja róla: Mózes volt a legalázatosabb az emberek között (12,3).

Pál levele a rómaiakhoz

Aki Szent Pál összes levelét elolvassa, rá fog találni a szelíd Pálra. Mondottuk az

előbb, hogy sikere a szenvedés vállalásának készségével függ össze. Ehhez hozzá

kell tehát tennünk, hogy a szenvedés és az igazság egymáshoz tartozik. Pál ellen

azért fenekedtek, mert az igazság embere volt. Tanításával és életével azért

alkothatott maradandót, mert az igazságot szolgálta és miatta szenvedett. A

szenvedés szükséges hitelesítése az igazságnak, de csakis az igazság adhat értelmet

a szenvedésnek.

A keresztény hagyomány kezdettől fogva egymástól elválaszthatatlannak tartotta

Pétert és Pált. Ők együtt a teljes evangéliumot képviselik. A testvériség szónak

pusztán emberi alapon azonban keserű íze van. Hogy az emberek között miképpen

nyilvánul meg, az a vallásokon keresztül, ilyen testvérpárokban mutatkozik meg.

Péter és Pál, akik egymástól emberileg annyira különbözők voltak és igazán nem

minden konfliktustól mentesen állnak egymás mellett, egy új város alapítóiként

jelennek meg, a testvériség új és igazi módjának megtestesítőiként, ami Jézus

Krisztus evangéliuma által vált lehetővé. Nem a hódítók kardja menti meg a világot,

hanem csakis a szenvedőké. Csak Krisztus követése vezet el az új testvériséghez, az

új városhoz. Ezt mondja nekünk az a testvérpár, amely Róma két nagy bazilikájának

közvetítésével szól hozzánk.

 

Forrás: Joseph Ratzinger: A remény forrásai (1997) - részlet