NyomtatásE-mail

Interjú Veres András püspökkel

( 12 értékelés )

Veres András: Azok mellé kell állnunk, akiknek senki nem segít

Az Egyház kezdettől fogva nagy gondot fordított arra, hogy az elesettek különös

támogatásban részesüljenek. Ma is egyetlen szempont vezérel minket. Azok mellé kell

állnunk, akik máshonnan nem kapnak segítséget. A Katolikus Karitász helyben méri fel

rászorulók igényeit, keresi, hol van olyan hiányosság, ahol a szeretetszolgálatnak

jelen kell lenni – mondta Veres András püspök a Magyar Kurírnak a Szombathelyi

Egyházmegyei Karitász Kríziskamra projektjét bemutatva.

Országos mintaként méltatják az egyházmegyei Karitász Kríziskamra projektjét. Két

intézménnyel indultak Szombathelyen, ma 4 helyszínen 7 intézményük működik. Hogyan

kezdődött a történet?

Az egyházmegyénk karitász munkájában hét évet tudok áttekinteni. Hivatalba

lépésemkor nagyon aktív, kreatív karitász csoportot és vezetőséget találtam

Szombathelyen. A megszokott karitatív tevékenységük mellett már működött a Rév és

a Hársfa intézményük, melyekben pszichiátriai és szenvedélybetegek ellátását

biztosították. Majd látták, hogy egyre nő az adott okból rászorulók száma, ezért

létrehoztak két újabb intézményt, ez a Szikla 1 és a Szikla 2. Ugyanakkor felismerték,

hogy akkor hatékony a segítségnyújtás, ha a terápia foglalkoztatással párosul.

Mire teszik a hangsúlyt ebben a programban?

A megváltozott munkaképességű embereket egyrészt gyógyítani, másrészt

foglalkoztatni kell. A közmunka jó elképzelés, de akadozva működik. A Karitász abból

indult ki a program kialakításában, hogy az érintettek azért lettek megváltozott

munkaképességűek, mert valamilyen egészségügyi problémával küzdenek. Ami rajtuk

segít, az a gyógyítás és a foglalkoztatás összekapcsolása. A Karitász azt is látta, hogy

ezek azok az emberek, akik leginkább kiesnek a szociális ellátórendszerből, és róluk

eddig nem igazán tudtak gondoskodni. Legfeljebb nappali ellátóba kerülhettek, ahol

összejöhettek, de ennél több nem volt számukra. A gazdasági válsággal nőtt a

munkanélküliség, nehezedett a megélhetés, ami csak felerősítette a rászorulók

nehézségeit.

Hol és hogyan hozták létre az első foglalkoztatókat?

Először is azt határozták el a karitász munkatársai, hogy az ellátást ott nyújtják, ahol

rászorulók élnek, tehát a falvakban. Ott van nagy igény a nappali ellátásra és a

szociális foglalkoztatás megteremtésére. A feltételek közé tartozott, hogy találjanak

együttműködő partnert például a plébános, a polgármester személyében. Szükséges

volt alkalmas épület, ezt nyújtotta az üresen, de jó állapotban lévő plébánia vagy

iskola. Nagy előrelépést jelentett a rendelkezés, hogy a vállalatok minden

foglalkoztatott húsz fő után kötelesek megváltozott munkaképességű személyt is

foglalkoztatni. Ha ezt nem teszik, akkor be kell fizetniük az állami költségvetésbe egy

jelentősebb összeget. Ekkor merült fel az elképzelés, hogy keressünk olyan

vállalatokat, ahonnan egyszerű munkák kiszervezhetők, a Karitász pedig összefogná

az embereket. Így kétszeres segítséget lehet nyújtani, egyrészt nappali

foglalkoztatásban gyógyító folyamatban vehetnek részt, és a kevés fizetéssel az

önfenntartásukhoz, illetve a családjuk fenntartásához is hozzájárulhatnak. Több

formában indultunk el különböző helyszíneken, így Vásárosmiskén, Nagylengyelben,

Kemenespálfán és Szombathelyen.

A Kríziskamra projekt indulása

Az ő munkáikat mutatja be a kiállítás?

Igen, minden helyszínen folyik kézműves tevékenység, mindenütt mást és mást

készítenek, de mellette végzik a vállalat által kiszervezett munkát is. A kiállítás

mutatja, hogy tevékenységük a legkülönbözőbb dolgokat foglalja magába. Kézműves

tárgyak, kerámia, festmények, rajzok, hímzések, dísztárgyak kerülnek ki a

foglalkoztatókból. De készítenek gyógyteákat, ezt kínálják a püspökség mellett nyitott

boltban és teázóban, és van levendulatermesztés és feldolgozás is.

Mindaz, amit itt kiállítottak, igényes kézimunka. Eladható ma a piacon?

A Karitász sokat dolgozik azon, hogy ezeket a tárgyakat, eszközöket értékesíteni

tudja. Járják az országot, részt vesznek kézműves vásárokon. Élnek külföldi

kapcsolataikkal is, az értékesítést elősegítendő.

Az alkotómunka művészetterápiaként is értelmezhető.

A legfontosabbnak azt találom, hogy ezek az emberek egyrészt átélik azt az örömöt,

hogy kreatív módon, megélve az önkifejezést tudnak valamit teremteni. Meghatározó

számukra, hogy közösségben lehetnek. Látszik például, hogy a teljes depresszióban

érkezettek néhány hét alatt teljesen kivirulnak azáltal, hogy valami kreatív dolgot

tesznek, és az addig megszólíthatatlanok a közösségben maguk is kezdeményezővé

válnak. Sőt, ők maguk keresik a közösségi létezés formáit. Ez számukra valóban

gyógyító segítség.

Mennyire volt könnyű megszólítani a vállalatokat? Milyen nyitottságot tapasztaltak a

részükről?

Ez nagyon változó. A bizalom megvolt, az ötlet kreativitása megtetszett mindenkinek,

de legtöbbször az a nehézség merült fel, hogy nincsen olyan jellegű munka, amit

kiszervezhetnének. Akikkel végül sikerült megállapodást kötni, azok elégedettek a

tevékenységgel. Az idők folyamán nagyon jó kapcsolat alakult ki a vállalatokkal, akik

maguk is érezhetik, hogy az összeg, amit ők erre fordítanak, konkrétan milyen dolgot

valósított meg, illetve megismerik azokat az embereket, akiknek a munkáját láthatják.

Egy másik vonalon, a Kríziskamra szervezésében gyűjtést indítottunk, amelyben olyan

támogatókat igyekszünk megnyerni, akik nem tudnak munkát kiszervezni, de hozzá

tudnak járulni a tevékenységünkhöz. Ez is jó visszhangra talált.

A települések hogyan fogadták a kezdeményezést?

Épületek teltek meg újra élettel, melyek e tevékenység hiányában üresen állnának, és

idővel romlásnak indulnának. A program fellélegzést jelentett mind az adott, mind a

környező településeknek. Megmozgatta a plébániai közösségeket. A falu láthatja,

milyen sok embernek adunk munkát, és milyen pozitív változás következik be

állapotukban.

Kik segítettek abban, hogy ezek a művészi igényű munkák megszülessenek?

Az is a konkrét adottságoktól függ, hogy milyen tevékenység valósul meg. Mindazok,

akik segítik a művek létrejöttét, önkéntesek. Életükből hetente egy-két napot erre

fordítanak. Ez is fontos üzenet. Van a társadalomban nagyon sok jó szándékú ember,

akik szívesen odafigyelnek a rászorulókra. Itt egy lehetőséget kaptak ahhoz a

tevékenységhez, amivel nagy örömöt tudtak adni azoknak a betegeknek, akik ezeket

az alkotásokat létrehozták.

Rövid beszámoló és képek a kiállításról itt található.


Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír

joomla template