NyomtatásE-mail

Ferenc pápa homíliája Nagyboldogasszony ünnepén

( 9 értékelés )

"MÁRIA A REMÉNYSÉG JELE AZ EMBERISÉG SZÁMÁRA" 

Augusztus 15-én, Mária mennybevételének ünnepén Ferenc pápa Castel Gandolfo-ban,

a pápai palota előtti Szabadság téren mutatta be az ünnepi szentmisét. Homíliájában

emlékeztetett rá, hogy a II. Vatikáni Zsinat az egyházról szóló konstitúciójának

(Lumen gentium, 59) utolsó részében nagyon szép elmélkedést hagyott ránk Szűz

Máriáról. 

 

A pápa azokat a kifejezéseket idézte fel, amelyek a ma ünnepelt misztériumra

vonatkoznak. Elsőként a következő szavakra emlékeztetett: „a Szeplőtelen Szüzet, aki

mentes maradt az eredeti bűn minden szennyétől, földi életének végeztével az Úr

testben és lélekben fölvitte a mennybe és a mindenség királynőjévé magasztalta”. Az

utolsó sorokban pedig ezt olvashatjuk: „Amint Jézus anyja a mennyben testében és

lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az egyháznak, melynek az

eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig,

amíg el nem jön az Úr napja, a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten

zarándok népe számára”(68. pont). 

Anyánk e csodálatos ikonjának fényében összpontosíthatunk három kulcsszóra,

amelyeket a bibliai olvasmányokban éppen hallhattunk: küzdelem, feltámadás,

remény. Küzdelem, feltámadás, remény – hangsúlyozta a pápa. 

A Jelenések Könyvéből vett szakasz az asszony és a sárkány közötti harc látomását

írja le. Az asszony alakja, amely az egyházat jelképezi, egyrészt dicsőséges,

győzedelmes, másrészt még vajúdik. Ilyen valójában az egyház: az Égben már Ura

dicsőségével egyesül, azonban a történelemben szüntelenül megpróbáltatásokat és

kihívásokat él meg, amely az Isten és az örökös ellenség, a gonosz közötti

konfliktussal jár. Ebben a küzdelemben, amellyel Jézus tanítványainak kell

szembenézniük, Mária nem hagyja őket magukra: Krisztus és az egyház Anyja mindig

velünk van. 

Mária is bizonyos értelemben osztozik ebben a kettős állapotban. Ő természetesen

egyszer és mindenkorra belépett az Ég dicsőségébe. De ez nem jelenti azt, hogy távol

van, hogy elszakadt tőlünk. Éppen ellenkezőleg: Mária elkísér bennünket, velünk

együtt küzd, támogatja a keresztényeket a gonosz erői ellen folytatott harcban. A

Máriával való imádkozás, különösen a rózsafüzér, rendelkezik ezzel az „agonisztikus”,

vagyis küzdő, harcoló dimenzióval is. Olyan ima, amely támogat a gonosz és bűntársai

elleni harcban. A pápa megkérdezte a híveket: És ti, imádkozzátok-e mindennap a

rózsafüzért? Biztos? – majd rátért a második olvasmányra, amely a feltámadásról szól

(1Kor 15-20,26). 

Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levelében azt hangsúlyozza, hogy kereszténynek

lenni annyit jelent: hiszünk abban, hogy Krisztus valóban feltámadt a halottak közül.

Egész hitünk ezen az alapvető igazságon nyugszik, amely nem egy eszmény, hanem

egy valós esemény. 

Mária mennybevétele – testével és lelkével együtt – Krisztus feltámadásába van írva.

Az Anya emberségét a Fiú vonzotta magához a halálon át vezető úton. Jézus egyszer

és mindenkorra belépett az örök életbe emberségével együtt, amelyet Máriától kapott.

Így az Anya, aki hűségesen kísérte Fiát egész életén át szívével, Vele együtt belépett

az örök életbe, amit Mennynek, Paradicsomnak, az Atya Házának nevezünk. Mária is

megismerte a kereszt vértanúságát: szíve, lelke vértanúságát. 

Mária szívében szenvedett, miközben Jézus a kereszten szenvedett. A Fiú

kínszenvedését a végsőkig átélte lelkében. Teljesen csatlakozott Fiához a halálban,

ezért kapta meg a feltámadás ajándékát. Krisztus a feltámadottak zsengéje, míg

Mária a megváltottak zsengéje, az első azok közül, akik Krisztuséi. Mária a mi Anyánk,

de mondhatjuk, hogy képviselőnk, nővérünk, első nővérünk, az első a megváltottak

közül, aki a Mennyországba jutott. 

Végül a pápa az evangéliumi szakasz alapján (Lk 1,39-56) a reménység szó jelentését

elemezte. A reménység annak az erénye, aki, miután megtapasztalta a konfliktust, az

élet és a halál, a jó és a rossz közötti mindennapi küzdelmet, hisz Krisztus

feltámadásában, a Szeretet győzelmében. Hallottuk Mária énekét, a Magnificat-ot: ez

a remény himnusza, a történelemben zarándok Isten népe éneke. Sok ismert és

ismeretlen szent éneke, akik azonban mind jól ismertek Isten számára: anyukák,

apukák, katekéták, misszionáriusok, papok, szerzetesnők, fiatalok, gyermekek,

nagypapák és nagymamák: ők szembenéztek az élet küzdelmével, szívükben

hordozták a kicsinyek és az alázatosak reménységét. 

Mária mondja: „Magasztalja lelkem az Urat” – ma is ezt énekli az egyház a világ

minden részén. Ez a himnusz különösen intenzív ott, ahol Krisztus Teste ma

kínszenvedését éli. Ahol jelen van a kereszt, ott számunkra, keresztények számára

jelen van mindig a remény is. Ha nincs reménységünk, nem vagyunk keresztények.

Ezért szeretem ismételni: ne hagyjátok, hogy ellopják reménységeteket. Ne lopják el

tőlünk a reményt, mert ez az erő Isten kegyelme, ajándéka, amelynek révén előre

haladhatunk az égre tekintve. Mária mindig ott van, közel áll ezekhez a

közösségekhez, testvéreinkhez, velük együtt halad, szenved és énekli a remény

Magnificat énekét.

Kedves testvérek, mi is teljes szívünkkel csatlakozzunk a türelem és a győzelem, a

küzdelem és az öröm énekéhez, amely egyesíti a győzelmes egyházat a zarándok

egyházzal, vagyis velünk. Egyesíti a földet az éggel, egyesíti történelmünket az

örökkévalósággal, amely felé haladunk” – fejezte be homíliáját Nagyboldogasszony

ünnepén Ferenc pápa. 

 

Forrás: Vatikáni Rádió



joomla template