NyomtatásE-mail

XVI.Benedek hivatások világnapjára írt üzenete

( 8 értékelés )

XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETE A HIVATÁSOK 50. VILÁGNAPJÁRA

Kedves Testvéreim!

A hivatások 50. világnapján, amelyet 2013. április 21-én, húsvét 4. vasárnapján

tartunk, ennek a témának az elmélyítésére hívlak titeket: „A hivatások a hitre épülő

remény jelei”. Nagyon jól beleillik ez a Hit évébe és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának

50. évfordulójába. Istenszolgája VI. Pál a zsinat alatt vezette be ezt a világnapot

egybehangzó fohászként Istenhez, az Atyához, hogy továbbra is küldjön munkásokat

Egyháza számára (vö. Mt 9,38).

„A probléma,hogy van-e elegendő pap, közelről érint minden hívőt – hangsúlyozta

akkor a pápa – nemcsak azért, mert a keresztény társadalom jövőjének vallási mivolta

függ tőle, hanem azért is, mert ez a probléma pontos és megkerülhetetlen mutatója a

hit és a szeretet elevenségének az egyes plébániai és egyházmegyei közösségekben,

és tanúbizonysága a keresztény családok erkölcsi egészségének.

Ahol számos papi és szerzetesi hivatás fakad, ott nagylelkűen élnek az evangélium

szerint” (VI. Pál, rádióüzenet 1964. április 11.).

Ezekben az évtizedekben a különböző egyházi közösségek világszerte lelkileg

egyesültek minden évben Húsvét 4. vasárnapján, hogy kérjék Istentől a szent

hivatások ajándékát, és újra meg újra felhívják a figyelmet, hogy sürgetően fontos

válaszolni az isteni hívásra. Ez az évente visszatérő jelentős esemény valóban

elősegítette azt a határozott törekvést, hogy a papi és megszentelt életre szóló

hivatások fontosságát egyre inkább a lelkiség, a lelkipásztori tevékenység és a hívek

imáinak középpontjába állítsák.

A remény valami jövőbeli pozitív dolog iránti várakozást fejez ki, ugyanakkor

támogatnia kell a jelenünket is, amelyet nem ritkán elégedetlenség és sikertelenség  

jellemez. Min alapszik a mi reménységünk? Ha Izrael népének történetét nézzük,

amelyet az Ószövetség mond el, láthatjuk, hogy a legnehezebb időszakokban is, mint a

száműzetés, van egy állandó elem, amelyhez különösen a próféták mindig visszatérnek:

az emlékezés azokra az ígéretekre, amelyeket Isten tett a pátriárkáknak. Emlékezés,

mely azt kéri, hogy kövessük Ábrahám példamutató magatartását, amelyre Pál apostol

emlékeztet: „Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az

ígéret ugyanis így szólt: «Így lesz nemzetséged»” (Róm 4,18). Az egész

üdvösségtörténetből elénk táruló vigasztaló és megvilágosító igazság tehát Isten

hűsége a szövetséghez, amelyre elkötelezte magát, és amelyet minden alkalommal

megújított, amikor az ember megtörte hűtlenségével, bűnével egészen az özönvíz

idejétől (vö. Ter 8,21-22) a kivonulásig és a pusztában való vándorlásig (vö. MTörv 9,7).

Isten hűsége, amely végül megpecsételte az új és örök szövetséget az emberrel Fia

vére által, aki meghalt és feltámadt a mi üdvösségünkért.

Minden pillanatban, különösen a legnehezebbekben, mindig az Úrnak a hűsége – az

üdvösségtörténet valódi mozgatóereje – az, amely megdobogtatja az emberek szívét és

megerősíti bennük a reményt, hogy egy nap eljutnak az „ígéret földjére”.

Ebben áll minden remény biztos alapja: Isten sosem hagy minket egyedül, és hű

marad szavához. Ezért minden örömteli vagy fájdalmas helyzetben biztos reményt

táplálhatunk, és a zsoltárossal imádkozhatunk: „Csak Istenben nyugszik meg a lelkem,

mert tőle jön reménységem” (Zsolt 62,6). Ha remélünk, az ugyanazt jelenti tehát, hogy

bízunk a hűséges Istenben, aki megtartja a szövetség ígéreteit. Azaz a hit és a remény

szorosan összefonódnak. «A „remény” ugyanis a bibliai hit egyik központi szava;

olyannyira, hogy a „hit” és a „remény” szavak különböző helyeken fölcserélhetőnek

látszanak. Így a Zsidóknak írt levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan

összekapcsolja a „remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23).

Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy

mindig legyenek készen számotadni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról

–, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”. » (Spe salvi kezdetű enciklika,2).

Kedves testvérek, miben áll Isten hűsége, amelyre biztos reménnyel rábízhatjuk

magunkat? A szeretetében. Ő, aki Atya, a Szentlelken keresztül kiárasztja

szeretetét bensőnk legmélyéig (vö. Róm 5,5). És éppen ez a szeretet, amely Jézus

Krisztusban nyilatkozott ki teljesen, választ vár létezésünktől, választ vár

mindenkitől, hogy mihez akar kezdeni életével, és mennyit kész kockáztatni azért, hogy

teljesen megvalósítsa azt. Isten szeretete néha elképzelhetetlen utakon érkezik, de

mindig eljut azokhoz, akik hagyják, hogy megtalálja őket. A remény tehát ebből

bizonyosságból táplálkozik: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel

Isten van irántunk” (1 Jn 4,16). Ez az igényes, mély szeretet, amely meghaladja a

felületességet, bátorít minket és segít, hogy reménnyel tekintsünk az élet útja és a

jövő felé, és hogy bízzunk önmagunkban, a történelemben és másokban.

Különösképpen hozzátok, fiatalokhoz szeretnék fordulni és megismételni nektek:

„Mi lenne az életetek e nélkül a szeretet nélkül? Isten gondját viseli az embernek a

teremtéstől az idők végezetéig, amikor beteljesíti majd üdvösségtervét. A

feltámadt Úrban van reményünk bizonyossága”. Ahogy földi élete során történt, Jézus,

Feltámadott ma is elhalad életünk útjain, és látja, ahogy belemerülünk a

tevékenységeinkbe, lát minket vágyainkkal, szükségleteinkkel. Éppen a

hétköznapokban szól hozzánk. Arra hív, hogy vele valósítsuk meg életünket: csak ő

tudja remény iránti szomjunkat oltani. Ő, aki tovább él a tanítványok

közösségében, vagyis az Egyházban, ma is hív, hogy kövessük őt. Ez a hívás

bármelyik pillanatban eljuthat az emberhez. Jézus ma is ismétli: „gyere és kövess

engem!” (Mk 10,21).

Ennek a hívásnak a befogadásához arra van szükség, hogy ne magunk válasszuk

többé saját utunkat. Követni őt azt jelenti, hogy saját akaratunkat belemerítjük Jézus

akaratába, valóban neki adunk elsőbbséget. Az első helyre, azaz mindaz elé

helyezzük, ami életünk részét képezi: a család elé, a munka, az egyéni érdeklődés,

önmagunk elé. Azt jelenti, hogy átadjuk neki életünket, mély bensőségben élünk vele,

rajta keresztül közösségre lépünk az Atyával a Szentlélekben és következésképpen a

testvéreinkkel is. Ez a Jézussal való életközösség az a kiváltságos „hely”, ahol

megtapasztaljuk a reményt, és ahol az életünk szabad és teljes lesz!

A papi és szerzetesi hivatások a Krisztussal való személyes találkozásból születnek, a

vele való őszinte és mély párbeszédből azért, hogy belépjünk az ő akaratába.  

Szükséges tehát, hogy növekedjünk a hit tapasztalatában, amelyet úgy fogunk fel, mint

a Jézussal való mély kapcsolatot, mint bennünk megszólaló hangjának meghallgatását.

Ez az út, amely képessé tesz minket befogadni Isten hívását, megvalósulhat olyan

keresztény közösségekben, ahol intenzíven élik a hitet, ahol nagylelkűen tanúságot

tesznek az evangéliumhoz való ragaszkodásukról, ahol a missziós szenvedély a teljes

önátadásra ösztönöz Isten országáért; ahol mindezt a szentségekhez járulás táplálja,

különösen az Eucharisztia és az intenzív imaélet. Ez utóbbinak „egyrészt teljesen

személyesnek kell lennie, benne nekem kell találkoznom Istennel, az élő Istennel.

Másrészt azonban mindig vezetést és világosságot kell kapnia az Egyház és a szentek

nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben az Úr folyamatosan tanít bennünket

jól imádkozni” (Spe salvi, 34.).

A folytonos és mély imádság növeli a keresztény közösség hitét abban a mindig

megújuló bizonyosságban, hogy Isten soha nem hagyja el népét, és segíti őt azzal,

hogy sajátos hivatásokat fakaszt a papságra és a megszentelt életre azért, hogy a

remény jelei legyenek a világnak. A papok és szerzetesek ugyanis arra hivatottak,

hogy feltétel nélkül Isten népének adják oda magukat, az evangélium és az Egyház

iránti szeretet szolgálatában. Annak a biztos reménynek a szolgálata ez, melyet csak az

Isten látóhatárára való nyitottság tud megadni. Ők tehát, hitük tanúságtételével és

apostoli lendületükkel át tudják adni azt az élő vágyat, főleg az új nemzedékeknek,

hogy nagylelkűen és készségesen válaszoljanak Krisztusnak, amikor arra hív, hogy még

szorosabban kövessék őt. Amikor Jézusnak egy tanítványa befogadja az isteni

meghívást, hogy a papi szolgálatban vagy a megszentelt életben ajándékozza oda

életét, akkor láthatóvá válik a keresztény közösség egyik legérettebb gyümölcse, amely

segít, hogy különleges bizalommal és reménnyel tekintsünk az Egyház jövőjére és

evangelizációs elkötelezettségére. Az evangélium hirdetéséhez, az Eucharisztia

bemutatásához, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásához ugyanis mindig új

munkásokra van szükség. Ne hiányozzanak tehát buzgó papok, akik „útitársként” tudják

kísérni a fiatalokat, tudnak segíteni nekik felismerni – az élet gyakran kanyargós és

sötét útján – Krisztust, az Utat, az Igazságot és Életet (vö. Jn 14,6); és evangéliumi

bátorsággal tudják megmutatni nekik Isten, a keresztény közösség és a testvérek

szolgálatának szépségét. Papok, akik megmutatják egy lelkesítő elkötelezettség

termékenységét, amely a teljesség érzékét viszi az ember életébe, mert az abba vetett

hitre épül, aki elsőként szeretett minket (vö. 1 Jn 4,19). Ugyanakkor azt is kívánom,

hogy a fiatalok a sok felszínes és mulandó kínálat között tudják ápolni vonzódásukat az

értékek, a magas célok, a radikális döntések felé, mások szolgálatáért Jézus nyomában.

Kedves fiatalok! Ne féljetek követni őt és végigjárni a szeretet és a nagylelkű

elköteleződés igényes és bátor útjait! Így boldogok lesztek, hogy szolgálhattok,

tanúságot fogtok tenni arról az örömről, melyet a világ nem tud megadni, élő lángjai

lesztek a végtelen és örök szeretetnek, és megtanuljátok, hogy „mindenkinek

megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pét 3,15)!

Vatikán, 2012. október 6.

XVI. Benedek pápa

joomla template