NyomtatásE-mail

XVI. Benedek pápa karácsonyi homíliája

( 0 értékelés )

"A PÁSZTOROK SZENT KÍVÁNCSISÁGA TÖLTSÖN EL BENNÜNKET ÉS

PÉLDÁJUKAT KÖVETVE MI IS SIESSÜNK BETLEHEMBE, HOGY

MEGISMERJÜK AZ EMBERRÉ LETT ISTENT!" - December 24-én este 10 órakor

XVI. Benedek pápa a vatikáni Szent Péter bazilikában 30 bíboros koncelebrációjával

bemutatta a karácsonyi éjjeli szentmisét. Homíliájában hangsúlyozta a menekültek,

bevándorlók befogadásának jelentőségét és arra szólította fel a híveket, hogy ébren

vigyázzanak: nehogy a vallásokat méltatlanul használják fel. A pápa imádkozott Közel-

Kelet békéjéért és annak a reményének adott hangot, hogy a fegyverkezés helyett a

szegények megsegítése kerül előtérbe. 

Kedves Testvérek! - kezdte homíliájában a Szentatya.

Ennek az evangéliumi részletnek (Lk 2,1-14) a szépsége újból és újból megérinti

szívünket – olyan szépség ez, amely az igazság tündöklése. Mindig újból és újból

meghat bennünket az a tény, hogy Isten gyermekké lett, azért, hogy szerethessük,

hogy merjük szeretni őt, és az, hogy mint gyermek bizalommal telve kezünkbe helyezi

magát. Mintha Isten ezt mondaná: Tudom, hogy tündöklésem megrémiszt téged, hogy

nagyságommal szemben önmagad állítására törekszel. Nos, ezért tehát, mint gyermek

jövök hozzád, hogy te befogadhass és szerethess engem. 

Mindig újból és újból megérint az evangelista szava is, amit szinte érintőlegesen

mond, hogy számukra nem volt hely a szálláson. Elodázhatatlanul felmerül a kérdés,

hogy hogyan mennének végbe az események, ha Mária és József az én ajtómon

kopogtatnának? Lenne-e számukra hely? És utána eszünkbe jut, hogy ezt a látszólag

esetleges hírt, vagyis azt, hogy a szálláshely hiánya a Szentcsaládot az istállóba

készteti, János evangelista elmélyítette és előtérbe helyezte, így írva: „Tulajdonába

jött, de övéi nem fogadták be”. 

Így az a nagy erkölcsi kérdés, arra vonatkozóan, hogy nálunk hogyan állnak a dolgok a

menekültekkel, elvándorlókkal kapcsolatban, még alapvetőbb értelmet nyer: van-e

valóban hely nálunk Isten számára, amikor megpróbál belépni hozzánk? Van-e időnk és

helyünk Számára? Talán nem éppen Isten az, akit mi visszautasítunk? Mindez azzal a

ténnyel kezdődik, hogy nincs Számára időnk. Minél gyorsabban tudunk helyet

változtatni, minél hatékonyabbá válnak az eszközök, amelyek révén időt takarítunk

meg, annál kevesebb időnk van. 

És Isten? A rá vonatkozó kérdés soha nem tűnik sürgősnek. Időnk már teljesen be van

táblázva. De a dolgok még mélyebbre hatolnak. Istennek valóban van helye

gondolatainkban? Gondolatrendszerünk úgy van beállítva, hogy Ő, Isten, alapjában

véve nem kell, hogy létezzen. Akkor is, ha úgy tűnik, hogy kopogtat gondolatunk

kapuján, el kell távolítanunk Őt valamilyen érveléssel. Ahhoz, hogy komolynak

tartsanak egy gondolatot, úgy kell azt beállítani, hogy „Isten hipotézise” feleslegessé

váljon. 

Nincs Számára hely. Érzéseinkben és akaratunkban sincs Számára hely. Saját magunk

akarunk lenni, azokat a dolgokat akarjuk, amiket meg tudunk érinteni, a

megtapasztalható boldogságot, személyes terveink és szándékaink sikerét. Teljesen el

vagyunk telve önmagunkkal, annyira, hogy nem marad egyáltalán hely Isten számára.

És ezért nincs hely a többieknek sem, a gyermekeknek, a szegényeknek, az

idegeneknek. 

Ezekből az egyszerű szavakból kiindulva, amelyek a szálláshely hiányára vonatkoznak,

ráébredhetünk, hogy mennyire szükséges Szent Pál buzdítása: „Alakuljatok át

gondolkodástok megújulásával!” (Róm 12,2). Pál értelmünk megújulásáról, mások felé

való megnyitásáról szól; általában véve arról beszél, amilyen módon látjuk a világot és

önmagunkat. A megtérés, amelyre szükségünk van, valóban el kell, hogy jusson a

valósággal való kapcsolatunk legmélyebb szintjére. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy

éberek legyünk jelenlétére, hogy meghalljuk, amikor halkan, vagy kitartóan kopogtat

lényünk vagy akaratunk ajtaján. 

Imádkozzunk hozzá, hogy bensőnkben teremjen hely Számára. És azért, hogy ezáltal

fel tudjuk Őt ismerni azokban is, akik révén felénk fordul: a gyermekekben, a

szenvedőkben, a magukra hagyottakban, a társadalom peremére szorult személyekben,

a világ szegényeiben. 

Van egy másik szó a karácsonyi történetben, amelyről veletek együtt szeretnék

elmélkedni: a dicshimnusz, amelyet az angyalok énekelnek az újszülött Üdvözítőről

szóló híradás után: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön Isten

kedveltjeinek”. Isten dicsőséges. Isten a tiszta fény, az igazság és a szeretet

tündöklése. Isten jó. A valódi jó, a legkiválóbb jó. Az angyalok, akik körülveszik,

először csak az Isten dicsőségének érzékelése feletti örömet adják tovább. Énekük az

őket eltöltő öröm szétsugárzása. Szavaikban, úgymond, megérzünk valamint a

mennyek dallamos hangjaiból. Ott egyetlen kérdésnek sincs másodlagos célja,

egyszerűen csak az a túláradó boldogság áll fenn, ami Isten igazsága és szeretete

tiszta tündöklésének érzékeléséből fakad. 

Azt akarjuk, hogy ez az öröm minket is megérintsen: létezik az igazság. Létezik a

tiszta jóság. Létezik a tiszta fény. Isten jó és Ő a legfőbb hatalom minden más

hatalom felett. Csak pusztán e miatt a tény miatt kellene örömöt éreznünk ezen az

éjszakán, az angyalokkal és pásztorokkal együtt. 

A magasságban lévő Isten dicsőségével kapcsolatban áll a földi béke az emberek

között. Ahol nem dicsőítik Istent, ahol elfelejtik, vagy egyenesen tagadják Őt, ott

nincs béke sem. Ma azonban elterjedt gondolati irányzatok az ellenkezőjét állítják: a

vallások, különösen a monoteizmus lenne az oka a világban jelen lévő erőszaknak és

háborúknak. Először meg kellene szabadítani az emberiséget a vallásoktól, hogy

azután megteremthessék a békét; a monoteizmus, az egyetlen Istenbe vetett hit

(eszerint a gondolkodás szerint) erőszak lenne, intolerancia okát képezné, mert

természetéből fakadóan mindenkire rá szeretné magát kényszeríteni az egyedüli

igazság ürügyén. 

Igaz, hogy a történelem folyamán a monoteizmus ürügyként szolgált az intolerancia és

az erőszak számára. Igaz, hogy egy vallás megbetegedhet és így eljuthat odáig, hogy

szembekerüljön legmélyebb természetével, amikor az ember azt hiszi, hogy saját

magának kell kezébe vennie Isten ügyét, így Istent magántulajdonává teszi. Ébren kell

őrködnünk a szent, a „sacrum” ilyen álcázásával szemben. Bár vitathatatlan a vallás

helytelen felhasználása a történelemben, ettől még nem válik igazzá az, hogy az

Istennek mondott „nem” helyreállítaná a békét.

Ha kialszik Isten fénye, akkor kialszik az ember isteni méltósága is. Akkor már az

ember többé nem Isten képmása, akit mindenkiben kell tisztelnünk: a gyengékben, az

idegenekben, a szegényben. Akkor már nem vagyunk mindnyájan testvérek, az

egyetlen Atya gyermekei, akik az Atya révén kölcsönösen kapcsolatban vannak

egymással. Hogy akkor milyen típusú arrogáns erőszak lép fel, és az ember hogyan veti

meg és zúzza szét a másik embert, azt már láttuk teljes kegyetlenségében az elmúlt

évszázadban. 

Csak ha Isten fénye ragyog az emberen és az emberben, csak ha minden egyes ember

Isten akaratából született, akit Isten ismer és szeret, csak akkor lehet sérthetetlen

méltósága, bármilyen nyomorult is legyen a helyzete. A Szent Éjszakán Isten maga

lett emberré, mint ahogy Izajás próféta megjövendölte: az itt született gyermek

„Emmanuel”, a velünk-lévő-Isten (vö. Iz 7,14). 

És az elmúlt évszázadok során nem csak olyan esetek voltak, amikor helytelenül

használták fel a vallást, hanem az emberré vált Istenbe vetett hitből mindig a

kiengesztelődés és a jóság új erői fakadtak. A bűn és az erőszak sötétségébe ez a hit

beillesztette a béke és a jóság ragyogó sugarát, amely továbbra is tündököl. 

Így Krisztus, a mi békénk, aki békét hirdetett a távollevőknek és a közelieknek (vö. Ef

2,14.17). Hogyan is ne imádkoznánk hozzá ebben az órában: Igen, Urunk, hirdesd ma

nekünk is a békét, a távollevőknek és a közelieknek. Add, hogy ma a kardjukat

ekevassá kovácsolják (vö. Iz 2,4) és a háborús fegyverkezés helyébe a szegényeknek

nyújtott segítség lépjen. 

Világosítsd meg a személyeket, akik azt hiszik, hogy nevedben erőszakot kell

gyakorolniuk, hogy megtanulják megérteni az erőszak abszurditását és felismerjék

igazi arcodat. Segíts bennünket, hogy „kedvedre való” emberekké váljunk – akik a te

képmásaid és így a béke emberei. 

Amint az angyalok eltávolodtak, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk át

Betlehembe, és nézzük meg mi történt ott (vö. Lk 2,15). A pásztorok sietve Betlehem

felé vették útjukat, ahogy ezt az evangelista elbeszéli (vö. Lk 2,16). Szent kíváncsiság

késztette őket arra, hogy megnézzék a jászolban ezt a gyermeket, akiről az angyal azt

mondta, hogy az Üdvözítő, a Krisztus, az Úr. A nagy öröm, amelyről az angyal beszélt,

megérintette szívüket és szárnyakat adott nekik. 

Menjünk el Betlehembe, mondja ma az egyház liturgiája nekünk. Trans-eamus fordítja

a latin Biblia: „áthaladni”, átmenni, merni megtenni a túlmutató lépést, azt az

„átkelést”, amely révén kilépünk megszokott gondolatainkból és életünkből és

túlhaladunk a pusztán anyagi világon, hogy eljussunk a lényegeshez, a túlsó partra, a

felé az Isten felé, aki eljött ide, felénk. Imádkozzunk az Úrhoz: adja meg a

képességet, hogy túlhaladjunk korlátainkon, világunkon; segítsen, hogy találkozzunk

vele, különösen abban a pillanatban, amikor Ő maga, a Legszentebb Oltáriszentségben

kezünkbe és szívünkbe helyezi magát. 

Menjünk el Betlehembe: ezekkel a szavakkal, amelyeket a pásztorokkal együtt

egymásnak mondunk, nem csak arra a nagy átkelésre kell gondolnunk, amely az élő

Isten felé vezet, hanem Betlehem konkrét városára is, minden helyre, ahol az Úr élt,

működött és szenvedett. Imádkozzunk ebben az órában az ott élő és szenvedő

emberekért. 

Imádkozzunk, hogy legyen ott béke. Imádkozzunk, hogy izraeliek és palesztinok az

egyetlen Isten békéjében és szabadságban folytathassák életüket. 

Imádkozzunk a környező országokért is: Libanonért, Szíriáért, Irakért és így tovább,

azért, hogy létrejöjjön a béke. Hogy a keresztények azokban az országokban,

amelyekben hitünk született, megőrizhessék otthonukat; hogy keresztények és

muzulmánok együtt építsék országaikat Isten békéjében. 

A pásztorok sietve mentek. Szent kíváncsiság és szent öröm késztette őket. Közöttünk

talán nagyon ritkán adódik, hogy Isten dolgaiért sietünk. Ma Isten nem része a sürgető

valóságoknak. Isten dolgai, így gondolkozunk és így mondjuk: várhatnak. Azonban Ő a

legfontosabb valóság, az Egyedüli, aki végső elemzésben valóban fontos. Miért ne

fogna el bennünket is a kíváncsiság, hogy közelebbről nézzük és megismerjük azt, amit

Isten nekünk mondott? 

Imádkozzunk, hogy a pásztorok szent kíváncsisága és szent öröme ebben az órában

minket is érintsen meg, és mi is azután örömmel menjünk el Betlehembe, az Úr felé,

aki ma is ismét felénk jön. Ámen. 


Forrás: Vatikáni Rádió

joomla template