NyomtatásE-mail

Új könyv jelent meg a Szentatya beszédeiből és írásaiból

( 1 értékelés )

XVI. Benedek: Isten velünk van minden nap

A Vigilia Kiadó XVI. Benedek pápának az utóbbi években elhangzott beszédeiből

és megjelent írásaiból állította össze ezt az olvasókönyvet, amelyben az év

minden napjára találhatunk néhány elgondolkodtató, rövid elmélkedést.

A béke az igazságban van gondolatot elemezve, a Szentatya figyelmeztet: a béke

ajándékára akkor tudunk igent mondani, ha megnyílunk az igazság előtt, amely

Jézus Krisztus személyében nyilatkozott meg. Ő tanított meg minket arra, hogy mi

a béke tartalma, és ezzel együtt a módszere is: a szeretet. Isten ugyanis, „aki a

legtökéletesebb és önmagában fennálló szeretet, Jézusban nyilatkoztatta ki

magát, ő pedig magára vette a mi emberi természetünket. Ezzel a béke útját is

megmutatta: a párbeszédet, a megbocsátást, a szolidaritást. Ez az egyetlen út,

amelyik igazi békéhez vezet.” A pápa a Teremtő és az ember örök,

megfejthetetlen titkának nevezi, miért nem alkotott Isten olyan világot, amelyben

jelenléte nyilvánvalóbb, „miért nem hagyta hátra Jézus jelenlétének olyan

ragyogását, amely mindenkit ellenállhatatlanul érint”, ám egyértelműen leszögezi:

„Aki Isten akaratát követi…, tudja, hogy a világ alapja a szeretet, és ezért abban

bízva, aki szereti, továbbmehet ott is, ahol ember nem segíthet, vagy nem akar

segíteni.” Az az ember pedig, aki teljesen rábízza magát Istenre, nem távolodik el

másoktól azért, mert csak a saját üdvösségével törődve visszahúzódik tőlük,

éppen ellenkezőleg, „csak így ébred föl valóban a szíve, ekkor lesz másokkal

együtt érző, ezért jóakaratú, mások iránt nyitott személy.” Isten mindenkit szeret,

mert mindnyájan teremtményei vagyunk, egyesek azonban bezárták előtte

lelküket, ezért szeretete nem találhat náluk befogadásra. A nagy kérdés, miként

állhat az ember Isten elé, illetve hogyan veszítheti el? Benedek pápa

egyértelműen fogalmaz: „Nem tudja megtalálni Istent a gőg, amely Istent tárggyá

akarja tenni, és rá akarja kényszeríteni a mi laboratóriumi feltételeinket. Ez a gőg

ugyanis feltételezi, hogy Istent, mint Istent tagadjuk, mivel fölébe helyezzük

magunkat.” Aki így gondolkozik, önmagát teszi istenné, „és nemcsak Istent alázza

meg, hanem önmagát és a világot is.” Isten elsőbbségéről van szó, arról, hogy

Istent valóságnak ismerjük el, annak a valóságnak, amely nélkül semmi más nem

lehet jó. A Szentatya leszögezi: „A történelmet nem lehet Istentől eltekintve,

pusztán anyagi struktúrákkal szabályozni. Ha az ember szíve nem jó, akkor

semmi más sem lehet jó. A szív jósága pedig végül csak attól jöhet, aki a Jóság –

aki maga a Jó.” Az Isten nélküli élet pedig nem tesz sem szabadabbá, sem

gazdagabbá. „Az ember a végtelenre van rendelve. Semmi más nem elégíti ki. Aki

azonban elhagyja Istent, az a végesre korlátozza az életet és a világot, azaz arra,

amit mi magunk teszünk, és amit el tudunk gondolni, ez pedig mindig túl kevés.”

Az emberiesség mértékét vizsgálva, a pápa hangsúlyozza, hogy az emberiességet

a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az

egyes személyekre és a társadalomra egyaránt. „Kegyetlen és embertelen az a

társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együtt szenvedéssel

nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában.” A

szenvedő ember elfogadása azt jelenti, hogy magamévá teszem a szenvedését,

„az övé az én szenvedésem lesz.” Azzal pedig, hogy a szenvedés megosztottá

válik, egy másik ember is jelen van benne, megjelenik a vigasz, „a szeretet fénye

behatol a szenvedésbe.”

A rossz legyőzését illetően a pápa figyelmeztet, hogy a világban semmi nem

válhat igazán jobbá, ha nem győzzük le a rosszat, ami csak a megbocsátás révén

sikerülhet. A megbocsátásnak azonban hatékonynak kell lennie, ezt pedig csak

Jézus Krisztus adhatja. „Ez a megbocsátás a rosszat nem csupán szép szavakkal

eltávolítja az útból, de valóban el is pusztítja. Ez azonban csak szenvedés által

mehet végbe; ezt pedig Krisztus szenvedő szeretete valóban meg is tette, ebből

merítjük a megbocsátás teljhatalmát.” Határozottan vitába száll a Szentatya azzal

a divatos, napjainkban szinte általánosan elfogadott nézettel, hogy

szabadságunkat Isten ellenében is ki kell próbálnunk, hogy teljesen önmagunk

lehessünk. E vélemény hangoztatói szerint a gonosz alapjában véve jó, hiszen

általa tapasztalhatjuk meg a lét teljességét, ezért „szükséges is a gonosszal

paktálnunk, Istennel szemben egy kis szabadságot fenntartanunk magunknak.”

Ám a pápa tényként állapítja meg, hogy a mindennapok tapasztalatai szerint a

gonosz „mindig megmérgezi az embert, nem fölemeli, hanem lesújtja és

megalázza, nem teszi nagyobbá, tisztábbá és gazdagabbá, hanem árt neki és

lealacsonyítja.” Ezzel szemben az önmagát teljesen Isten kezébe adó ember „nem

bábfigurája Istennek, nem unalmas, betanított személy, és nem veszíti el

szabadságát. Csak az az ember találja meg az igazi szabadságot, a jó

szabadságának nagy és teremtő gazdagságát, aki teljesen Istenre bízza magát…

csak a magát értünk és miattunk feláldozó Isten szeretete teszi lehetővé, hogy

szabadok legyünk, magunkat elengedjük, és így valóban megtaláljuk az életet.”

Kitér a pápa Jézus Krisztus elutasításának tragédiájára is, amely – akárcsak a

múltban – ma is sokféle formában jelentkezik, sőt, „Isten elutasításának mai

formái talán még alattomosabbak és veszélyesebbek, mint a régiek: a teljes

elutasítástól a közömbösségig terjednek, a tudományos ateizmustól egy

úgynevezett modernizált vagy posztmodern Jézusig. Jézust embernek tekintik, és

különböző módokon korának mindennapi emberévé alacsonyítják, ezzel

megfosztják istenségétől; vagy pedig annyira idealizálják, hogy sokszor

valamilyen mesebeli alaknak látszik.”

XVI. Benedek pápa Szűz Mária hitét állítja példaként korunk embere számára:

„Érett, hamisítatlan, alázatos és ugyanakkor bátor hitet, amelyet átitat az Isten

országának reménye és lelkes öröme. Minden fatalizmus nélküli hitet, amely arra

törekszik, hogy teljes és örömteli engedelmességgel működjék együtt Isten

akaratával abban a feltétlen bizonyosságban, hogy Isten nem akar mást, mint

szeretetet és életet, mindig és mindenkinek.”

A kötethez Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek írt előszót, emlékeztetve rá,

hogy amikor a Vatikáni Zsinat Krisztus hármas hivatásáról, prófétai, papi és királyi

méltóságáról beszél, mindig a prófétai hivatás áll az első helyen. Az osztrák

katolikus egyházfő megállapítja: „Benedek pápa elsősorban ezt tekinti

hivatásának: a Jó Hír hirdetője kíván lenni. Ilyennek látja a zsinat a püspöki

hivatást. Róma püspöke a hithirdetést tekinti legfontosabb szolgálatának.”

Ennek ékes bizonyítéka ez a teológiai gondolatokban és spirituális hitben rendkívül

gazdag olvasókönyv is, amelynek szellemiségét és lelkiségét alapvetően

maghatározza az a névadó patrónusától, Szent Benedektől származó mondat,

amit a Szentatya 2005. április 27-ei első pápai audienciáján idézett: „Krisztus

szeretete elébe semmit se tegyetek” (Vigilia Kiadó, 2012.).


Forrás: Bodnár Dániel/Magyar Kurír

joomla template